A külső pörgés mindig az önmagunktól való menekülés biztos jele. Müller Péter
Biztosan volt olyan helyzet az életedben, mikor azon kaptad magad, hogy csak azért teszel valamit, mert nem akarsz, vagy nem tudsz azzal foglalkozni amivel kellene. Azonban ha a világban körülnézünk láthatjuk, hogy az emberek többsége menekül a hétköznapokban. Helyesebben belemenekül. Örömtelenül, lelketlenül, szeretetlenül, belemenekül a munkába, a rutinba, a kapcsolatokba –sokszor az értelmetlenbe is-, a csokiba, alkoholba, a tévébe, a vásárlásba…. Szép lassan elfelejti ki is ő valójában.
De miért is van szükségünk arra, hogy menekülve rohanjunk egyik cselekvésből a másikba?
Mert amíg ezt tesszük, nem magunkkal foglalkozunk, addig nem kell szembesülnünk. Nem zaklat lelkünk, és nem kell az élet nagy kérdéseire sem válaszokat találni: Mi okból születtem, miért élek és mi dolgom az életben? Ki vagyok én egyáltalán? Nem szeretjük ezeket a kérdéseket, mert önmagunkkal kell találkozni, és sokunk számára ez bizony nem kellemes, hiszen ezekben a pillanatokban, bizony a számvetés, a lelkiismereti kérdések, a fájdalommal való találkozás sem maradhat el. A napi rutinban, rohanásban nem kell ezzel foglalkoznunk, hiszen mi más dolgunk lenne, mint rohanni a gyerekért, a munkába, bevásárolni… Jó esetben társunkra, gyermekünkre azért figyelünk. Azonban magunkra….Az üres percekben, mikor végre a csend hatalmáé lehetne a főszerep, mikor végre önmagunkkal találkozhatnánk, azonnal zajt csapunk. Bármit csak ezt ne… Persze ez nem tudatos, de figyeld meg a saját életedben. Te szoktál csak magaddal lenni? Vagy zavar a csend, és rádiót, Tv., akármit kapcsolsz? A napi rutin biztonságosnak tűnő világában a lényeget veszítjük el. Elveszítjük valódi identitásunkat, és gyökereinket, és a kapcsolatot Önmagunkkal.
Azonban nem művelhetjük a végtelenségig. Előbb utóbb kimerülünk, szorongani kezdünk, hisz lelkünket, ha úgy tetszik, elvágjuk magunktól.
A mindennapi életünket élhetnénk azzal a tudattal, érzésvilággal is, hogy az életünk, személyünk érték. Része vagyok valami hatalmasabbnak, és a világnak szüksége van rám, mert nincs még egy olyan ember mint én. Tudatosan odafigyelve nem a múlt elöl menekülni, és nem a jövőtől félni. A mában élni…része lenni egy nagy egésznek. Nem hasonlítani önmagunkat másokhoz, és nem versengeni azon, hogy ki jobb, értékesebb. Meg kellene érteni, hogy a világban mindenki egyformán számít. Így teljes, hiszen a színek is együtt alkotnak képet, és hangok összességéből lesz koncert. Földi életünk véges, ezért nem mindegy, mit kezdünk vele. Minden hétköznapi cselekedet, rutin megtölthető szeretettel, értékkel. De ez csak akkor lehetséges, ha magadban meglelted, kifejlesztetted ezeket az érzéseket. Ne feledd. Csak azt adhatjuk, amink van. Ha szeretet, öröm és elfogadás van szívünkben, ezt a külvilág felé is közvetíteni tudjuk. Így az lét szüntelen hálaadás lesz, aminek egy része a tetteimen keresztül elmondott ima.
Mindannyian erre születtünk. Hogy a hétköznapokban, a cselekedetekben, az életünkben mindez jelen legyen. Erről feledkezünk meg, amikor menekülünk, mikor belehajszoljuk magunkat a napi rutinba. Ezt tesszük, amikor kívül próbálunk értéket teremteni, ahelyett, hogy a bennünk levő értéket nyilvánítanánk meg a világban. Gondolatainkkal, szavainkkal, tetteinkkel. Csak végre el kellene hinni, hogy lehet őszintének lenni, hogy lehet kimondani amit érzünk, hogy akkor is szeretnek majd bennünket, ha önmagunkat adjuk. Érdemes megpróbálni. Hamis illúziókat, elismerést, javakat gyűjtünk értékességünk tudata helyett, azt viszont elfelejtjük, hogy senki nem fogja értékesnek érezni magát hosszú távon a külső eredményei, bankszámla kivonatai.. láttán. Ami lelkünknek békét ad az a belső kincs. Ne a külvilágban keressük azt, ami belül hiányzik. Fordítva működik, pedig azt hazudjuk magunknak, hogy boldoggá tesz ez vagy az. Lényünk értékességének tudatában tudunk teljes emberként megnyilvánulni, és kibontakoztatni megannyi kincsünket. Belső értékek hiányában, értékességünk tudata nélkül félemberek vagyunk. Félő, menekülő, a külvilágtól, és másoktól függő, túlélő, önmagát nem ismerő, nem becsülő szürke lenyomatai annak, akik valójában lehetnénk.
Sok ember fél a csendtől, a magánytól. Fél a tükörtől, amelyet a csend, a magány tart eléje. Mert az ember sohasem az, akinek társaságban látszik, akinek emberek között mutatja magát. Az ember mindig az, aki csendben, magányban… szembenéz önmagával.
Bozzay Margit
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: