Aki a kötődést tagadja, kötésben marad |

” K: Ha én az vagyok, akkor mi késztet rá, hogy megszülessek?
M: A múlt beteljesületlen vágyainak emléke csapdába ejtett energia, amely önmagát személyként nyilvánítja meg. Amikor töltése kimerül, a személy meghal. A beteljesületlen vágyak tovább kerülnek a következő születésbe. A testtel való önazonosulás folyvást friss vágyakat hoz létre, és ennek addig nincs vége, amíg a kötöttség ezen mechanizmusa világosan megértésre nem kerül. A világosság fog megszabadítani, mert addig nem tudsz lemondani a vágyról, amíg annak okait, és hatásait világosan meg nem érted. Nem azt mondom, hogy ugyanaz a személy születik újjá. Az meghal, egyszer és mindenkorra meghal. De emlékei, vágyai és félelmei megmaradnak. Azok látják el energiával az új személyt. A valóságnak
nincs része benne, de lehetővé teszi azt, azáltal, hogy megajándékozza a fénnyel.“

Családi kötelékeink, gyermekkorunk örömei, anyánktól apánktól kapott mintáink, és a tőlük kapott szeretet, sokkal több mint aminek gondoljuk. Gyermekkorunk élményei, tapasztalatai, végigkísérik egész életünket. Azonban nem csak erről van szó. Szüleink genetikai mintáit kaptuk örökségül, melyet ők is szüleiktől, dédszüleiktől… Mindezek tudatában elmondhatjuk, hogy az örökléstan elvei alapján, öröklési láncunk minden egyes szereplőjéből összeállt egyedi lények vagyunk. Így, az ő tapasztalataikat, igazságaikat, hitrendszereiket is mind hordozzuk. Természetesen ezekre mind, mind szükségünk is van, hiszen a világegyetemben egyfajta rend uralkodik, mely a lélekfejlődést biztosítja. Mindig, minden a helyén van.

Gyermekként Isten és a szülők közé egyenlőségjelet tettünk, hiszen ők voltak azok akiktől létezésünk függött. Az élmények melyek gyermekkorunk részét képezték, Istenképünk részévé vált. -Mellékes, hogy vallásos családban nőttünk fel, vagy sem.- Ezek a hitrendszerek alakítják felnőttkorunk életszemléletét, istenszemléletét, érzésvilágunkat és viselkedési reakcióinkat. Fontos megjegyezni, hogy a múltunk életünk részét képezi. A múltnak köszönhetően lettünk azok akik vagyunk, és bármilyen útravalót is kaptunk, a tudatos munkával régi mintáink felülírhatóak.

Szüleink szeretete és elismerése nélkül nincs oldás – nem sikerül leválni a szülőkről, a családról és az ő sorsukról. Ha az ember elfordul a szüleitől, sőt elítéli őket, azzal csak mélyebben belegabalyodik az ő sorsukba.
Ez egy bizonyos hozzáállás, annak a kötődésnek a tisztelete, amely a gyereket a családjához köti, akármilyen is legyen az a család. Ugyanis amilyen mértékben megtagadjuk szüleinket a külvilágban, olyan mértékben vágjuk el magunkat Istentől, és bennünk lakozó szülőtől is. Ami még rosszabb, hogy a tagadással, elődeink tapasztalataitól, és végső soron saját hatalmunktól is távolabb kerülünk.
Van egy sziklaszilárd szabály, amely így szól: Aki nem ismeri el és nem vállalja a kötődést, az kötésben marad! Csak az tud – szeretetben – leválni a szüleiről, aki igent mond a saját eredetére. A szeretet az a híd, amely lehetővé teszi, hogy eloldódjunk tőlük, leváljunk róluk. Mindannyiunkat ez köt össze, de anélkül, hogy gúzsba kötne bennünket.