Mert a betegséget nem legyőzni kell, hanem megérteni.és elfogadni. Amikor megértjük, hogy honnan jött a betegség, mi alakította ki bennünk, akkor azt is tudni fogjuk, hogy mit kell tennünk ahhoz, hogy a valódi okot megszüntethessük, ennél fogva a természetes gyógyulási folyamat beinduljon.
Avatott, sokat tapasztalt, és magát az emberi szervezetet ismerő-és itt beleértve a nyugati orvoslást is- számára az emberi test olyan, mint egy térkép. Minden diszharmónia, arról árulkodik, ami épp lelkünkben zajlik. Gondolataink, félelmeink, örömeink, mind mind lenyomatot hagynak sejtjeinkben.
Tapasztalatom szerint, senkit nem lehet sem megmenteni, sem meggyógyítani. Mindannyian csak önmagunkat tudjuk gyógyítani és felemelni is. Biegelbauer Pál nagyon szépen fejezi ki a következő mondattal a lényeget.” A betegség megállni kényszerít. Töprengésre késztet.” Minden gyógyulás egyfajta katarzis. Legyen szó kisebbről vagy nagyobbról. Belsőnkben valami megremeg, és utat találva áttöri a falakat…
A betegség megállni kényszerít. Töprengésre késztet.
A sötétben tapogatózva, tétován kereső kezünk a létezés titkának dobogó szívére tapint. A szenvedés titkára. A teljesség hiányának titkára.
De a boldogság és a teljesség titkára is.
Mindannyiunk életében elérkezik a magányosság felismerésének pillanata.
Amikor szenvedünk.
Legyen bár csendesen sajgó vagy élesen ordító fájdalom a testünkben, vagy akár gondzakatoló kilátástalan jajkiáltás a lelkünkben, tudjuk: a szenvedésünkkel egyedül vagyunk.
Aki szenved – magányos. És aki magányos – szenved.
Szenvedéseink okát, okozóját nevezzük rossznak. Rossz az, aki vagy ami szenvedést okoz. Ha merünk a rossz titkának mélyére nézni és nem elégszünk meg a külvilágra, a másokra hárítás – megoldást soha nem hozó – felszínes válasz-kísérleteivel, a valóság érinti meg a szívünket.
Szenvedéseink tárgya: a HIÁNY, valakinek vagy valaminek a hiánya.
Vagy úgy, hogy volt, de most már nincs – akár elvesztettük, akár elvették – vagy úgy, hogy másoknak van, de nekem nincs. Minden szenvedésünk mögött a hiány, a nincs, a nemlét áll. Ezért van az, hogy a szenvedést megosztani nem lehet. Mert a hiányt, a nincset, a nemlétet nem lehet átadni, vagy átvenni. Mert nincs.
Ezért van az, hogy a szenvedésben mindig egyedül vagyunk.
Saját szenvedésünk magányba zártságának tragikumát még mélyebben éljük meg, amikor mi toporgunk a másik szenvedésének partján.
Segítenénk, de nem lehet. Átvennénk, de tehetetlenek vagyunk: a hiányt, a nincset nem vehetjük át. Megoszthatatlan. Átadni, átvenni csak azt lehet, ami van.
A rossz titka az, hogy nincs. Hisz éppen az a rossz, hogy valaki vagy valami nincs, aki vagy ami – szerintünk – kéne, hogy legyen.
Minden betegségünkben az általunk el nem fogadott és ezáltal hiányzó jelenik meg a Teljesség kegyelmi ajándékaként.
Minden betegben láthatóvá válik, ott ragyog a Teljesség: elesettségében, gyengeségében, kiszolgáltatottságában, védtelenségében, rászorultságában.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: