Adj értel­met az életednek

“Ne keres­géld az élet értel­mét: adj értel­met az életednek!”

Egy­szer, élet­utunk közép­tá­ján egy­szerre csak elkö­vet­ke­zik az az álla­pot, ami­kor min­den eddig elért ered­mé­nyünk meg­kérdő­je­lező­dik. Egész­sé­ge­sek vagyunk, a szak­mánk­ban is min­den megy a maga útján. Ám egy­szerre fel­buk­kan egy kér­dés: hát ennyi volt az egész? És hiába talá­lunk ezer okot is arra, hogy elé­ge­det­tek legyünk az éle­tünk­kel, még­sem vagyunk azok.

Ekkor ala­po­san végig­gon­dol­juk, mi min­dent értünk el idáig. Saját házunk van, jó kap­cso­lat­ban élünk, a gye­re­ke­ink is egész­sé­ge­sek. Még a kar­ri­e­rünk lét­rá­ján is vezet­nek föl­felé további fokok. A sür­gető kér­dés azon­ban még min­dig ott zaka­tol: ha az éle­tem máso­dik fele is épp­olyan sike­res lesz, mint az első volt, és a végén vissza­né­zek, vajon elmondhatom-​​e a végén, hogy tel­jes éle­tet éltem? És –akarva-​​akaratlan– két­sé­gek kínoz­nak, ha a vála­szon tör­jük a fejünket.

• Aztán meg­kér­dez­zük magunk­tól: hát milyen is volna az a tel­jes, igazi élet? Hir­te­len rádöb­be­nünk, hogy sor­sunk bizo­nyos, a maguk ide­jén igen nagy jelentő­ségű­nek vélt mér­föld­kö­vei ala­po­san meg­fa­kul­tak, elvesz­tet­ték jelentő­sé­gü­ket. Más­részről viszont a koráb­ban jelen­ték­te­len­nek hitt dol­gok közül sok­nak megnő a fon­tos­sága. Leg­gyak­rab­ban olyan ese­tek ezek, ame­lyek­ben a mások­kal fenn­tar­tott kap­cso­lat ját­szik sze­re­pet, olyan talál­ko­zá­sok vagy barát­sá­gok, ame­lyek­ben eset­leg segí­teni tud­tunk másokon.

• Aztán még azt is meg­kér­dez­zük magunk­tól, mi rej­lik még ben­nünk, amit érde­mes fel­színre hozni?

• Mi az élet­utunk légy­ege, mi a fel­ada­tunk az élet­ben, és vajon melyek azok a csak tőlem elvár­ható lépé­sek, ame­lye­ket ezen a – senki más által nem jár­ható – úton meg kell tennem?

És ekkor tuda­to­sul ben­nünk, hogy még min­den nyitva áll, még bár­me­lyik pil­la­nat­ban meg­vál­toz­tat­hat­juk éle­tün­ket, még a való­ban fon­tos dol­gok felé for­dul­ha­tunk. Kezdőd­het az élet­nek neve­zett nagy kaland!

Kurt Tep­per­wein